------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Betöltöttem a huszonötödik esztendőmet, amikor beültem a rendszeres tanulást jelentő iskolapadba. Velem nagyjából egyívásúak és -korúak jártak a dolgozók iskolájába, afféle lemaradók vagy hozzám hasonló feltörekvők.

Más volt a helyzet a kollégiumban. Ott az általános iskolásoktól kezdve a gimnázium nyolc osztályáig terjedt az életkori skála, tehát a legidősebbek is fiatalabbak voltak nálam 7-8 évvel. Az igazgató úr, dr. Palkó István gimnáziumi tanár, afféle tudósember lévén, a gyakorlati teendőket a gondnokra, egy Pali bácsi nevű öregúrra bízta. A nevelőtanárok – Ujlaki Gyula a kereskedelmiből és Kiss Gyula a Faludi gimnáziumból – csak a maguk által vállalt időpontokban tartózkodtak a kollégiumban. A konyhai személyzet úgyszintén. Palkó igazgató úr eleinte tartott egy titkár, ám hamarosan kiderült, hogy a fizetett alkalmazottként titkárt a kollégium nem alkalmazhat. Mindezek sajátos módon hárították a felelősséget az önkormányzatokra, amelyeknek a kialakítása igen görcsösen ment végbe. A kollégiumi estekre meghívott (többnyire budapesti nékoszisták és Szombathely város vezetői) egyértelműen megmondták, hogy Magyarországon a felszabadulással új élet kezdődött, és a régit alapjaiból kell kiforgatni. Számomra, aki politikáról a megelőző években Döröskén – az egy Tóth Vince bácsin és apámon kívül – a papoktól és a tanítóktól hallottam legtöbbet, meghökkentő volt az ilyen határozott követelmény kimondása. Megismertettek bennünket a koalíciós és az ellenzéki pártokkal. A nékoszistáktól eleinte elvárták a Kommunista, a Szociáldemokrata, a Kisgazda, a Nemzeti Parasztpárt harcosainak aktív támogatását, majd az agitációs igényeket hamarosan a Baloldali Blokkra szűkítették le.

A Földet vissza nem adunk! jelszó engem kissé fura helyzetbe hozott, mert ellentétbe került azzal a másikkal, hogy a föld azé, aki megműveli. A két hold ritási földet ugyanis Szombathelyre költözésemkor átadtam a döröskei Pap Mihálynak, mondván, hogy a föld az övé, intézze ügyeit is. Ő azonban nem intézett semmit, csak művelte. Az adóját is apáméhoz csapták. Visszatérő földesurakról a környéken nem tudott senki, de nekünk a kiadott jelszó mellett kellett agitálnunk. Meggyőződésből tettük.

A kollégium anyagi bázisát a diákokra kivetett összegből fedezni nem lehetett. A város vezetői gondoskodtak a központi támogatás kiegészítéséről is. 1946–1947 telén éheztünk és fáztunk, ugyanakkor a jövőről álmodoztunk. Az egyetlen hálóteremben a huszon-valamennyi darab vaságyon 45-50 fő szorongott. A vaságyak –valamelyik laktanyából szuperálták ki őket – dülöngéltek. Utóbb a raktár melletti kis szobából is hálótermet alakítottak ki, ebben négy felnőtt, köztük én is már jobb körülmények közé kerültünk. (Czupi János, a gépipari technikum esti tagozatának hallgatója, utóbb a Szombathelyi Pamutipar Rt. vezérigazgatója; Auer János esti kerista, később vasúti főtanácsos; Tóth Lajos esti kerista, utóbb a MESZÖV Fejér megyei elnöke voltak ott a társaim. Majd pedig még egy vaságy beszorításával Ternyók Benő esti kerista, az ÁFOR későbbi vezérigazgatója , valamint Molnár Tóni esti kerista, utóbb a KSH osztályvezetője.

A világnézeti előadások és viták nagy kohóba állítottak minket. A világ keletkezése és a vallás szerepe a történelemben (Jancsó filmje ezt később jól tükrözte) valóban döntő párharcot jelentett, elsősorban a kollégiumon belül. (legalábbis az első években.) Nekem pl. a keriben részt kellett vennem a vallásórákon. Elvitt a hittantanár a közös gyónásra. Rettenetesen szégyelltem magam önmagam előtt az említett világnézeti vitán. Hogyan szólhatnék hozzá, mikor magamban is vívódok?

A központból jött, felsőfokú oktatásban részt vevő diákok közül az elsők között járt Szombathelyen Gosztonyi János. Egyszerű beszédével és világos kérdésfelvetésével rokonszenvet ébresztett maga iránt. Szóvá tette hibáinkat, sőt az igazgató és a titkár egyes hibáit is.

Beszámolójából – melyet később adott közre a Fényes szelek nemzedéke első kötetében – világosan látom azokat az eredményeket és gondokat, amelyek közepette mi 1946 késő őszén a Sabária Népi Kollégiumban küszködtünk. Csu pán utalva a főbbekre is – 1946. november 6-ával keltezve: a délelőtti és a délutáni iskolai oktatás miatt (sőt este is) nehéz volt az egységes programok szervezése. Ő két előadást tartott, egyiket a Győrffy kollégiumról, a másikat a és . NÉKOSZ-ról. Ezekből érzékeltük először, hogy olyan országos mozgalomról van szó, amelyet Rákosi Mátyástól Tildy Zoltánon és Rajk Lászlón át, Veres Pétertől Károlyi Mihályig, Révai Józseftől Darvas Józsefig stb., stb. minden számottevő országos vezető támogat. A magyar nép demokrácia-távlatainak beleépítése a többieké közé, a Szovjetunió szerepe a magyar fejlődés kialakításában, és sok más kérdés merült fel akkor (és később is) a kollégiumi esteken. Gosztonyi János az 50 szombathelyi népi kollégista közül 18-nak a kezét látta is felemelkedni arra a kérdésre, hogy ki tanulhatna közülünk akkor, ha nem lenne népi kollégium. Arra utal, hogy miként néznek bennünket a szombathelyi iskolákban. Megjegyzi, hogy sok ott az ellendrukker, sőt a templomban is prédikáltak a kollégisták ellen. „Az igazgatót és a titkárt – amint írta jelentésében – szeretik a fiúk.” Idézek néhány mondatot beszámolójából: „Az igazgatóval szemben kifogásolnivalóm csak annyi, hogy tanártípusban viszonyul a fiúkhoz. Vigyázzban állnak előtte és hajlonganak. Ennek helytelenségét igyekeztem mind az igazgatónak, mind a tagoknak megmagyarázni. Összefoglalva: a Szabária Kollégiumra számítani lehet. Egy-két tagtól eltekintve a társaság népi kollégistának való, és eddigi viselkedése, öntudata is megüti a népi kollégistának való, és eddigi viselkedése, öntudata is megüti a népi kollégista átlagmértékét.” – Írja Gosztonyi és következtetései szerint az igazgató kiválasztása elég szerencsés, jó program alapján „rövid időn belül egész jó társaságot lehetne belőlük nevelni.”

Gosztonyi hozzáfűzte még, hogy nem tudunk énekelni, a NÉKOSZ-indulót nem tudtuk vele jól elénekelni. A kollégium tárgyi feltételeiről a neki elmondottakat kevésbé érintette említett jelentésében. A korosztályi összetételből adódó nehézségekben is teljesen igazat adtunk neki.

Hogy honnan jöttünk, azt jobban tudtuk, éreztük a bőrünkön, jómagam különösen tudatára ébredtem egykori szolgagyerek és summás mivoltomra, osztályszemléletem kialakulása ebből táplálkozott. A zsíros parasztok – később kezdett a kulák jelző rendszeresebbé válni – fogalom számomra olyan plasztikusan jelent meg hollósi gazdán és több más hollósi nagygazda személyében, hogy első szóra elhittem, hogy kiszipolyozták az agrárploretárt. Ugyanakkor bejárt a kollégiumba – többek közt – Gál Pista, a molnaszecsődi Gál-malom gazdájának a fia, akivel jó pajtásságba kerültem. A malomtulajdonos Gál szintén a zsírosparasztok kategóriájába tartozott. Gál Pista tehát nem onnan jött, ahonnan én, de oda indul. Hogy van ez? Talán az illyési jelszó ilyesmire is vonatkozik? (Gál molnár elődei előbb molnárlegények, majd bérlők voltak a Batthyány-Strattmann hercegség szecsődi malmában, utóbb vették meg a malmot, ahogyan évtizedek múltán a az O. L.-ban megtudtam.)

Az osztályhelyzet megítélésének azt az alapvető pillérét, miszerint a haladás céljai és a tettek a döntőek a polgári vagy akár a főúri származású politikusok megítélésében is, elég nehezen raktam magam alá. Nekem a gróf sokáig Esterházy Pál rédei uraság, nem pedig Károlyi Mihály kápolnai földosztó képében jelent meg. Úgyszintén a zsidópolgár Laufer Nándor füzitői nagybérlőébe, akinek gazdaságában 1938-ban és 1940-ben részesaratóként dolgoztam. A történelemre is visszavetítve ezeket a vulgáris nézeteket gróf volt Széchenyi István, Batthyány Lajos, Petőfi és Táncsics pedig hozzám hasonló éhező és fázó vándorlegények.

A kollégiumi előadások, az olvasás, a viták, a baráti beszélgetések nyitogatták az én pilláimat éppúgy, ahogyan sok-sok hozzám hasonlóét is. A népi kollégiumi mozgalom múltjának megismerése, a györffysták háború alatti bátor tettei, az illegális kommunisták tevékenységének feltárása egy-egy lépcsőfok volt ahhoz is: hová mész? Mert eleinte én – és többen – hová is mehettünk volna? Elérni valami tisztes foglalkozást az érettségi révén vagy a bátrabbaknál esetleg tanári diplomát szerezni, de 1946–47-ben pl. egy közjegyzői foglalkozás nem tartozott a könnyen elérhető vágya közé. (A tanácsokat 1950-ben hozták létre.)

Az egyéni céloknak a társadalmi célokkal való összekapcsolása kulcskérdésként jelentkezett a kollégiumi nevelésben. (Évtizedek múltán olvastam egy statisztikát a Fényes szelek nemzedéke I. kötetében, miszerint a közösségi magatartást a kollégisták 77%-a tartotta olyan tulajdonságnak, amelynek kialakításában kollégista mivolta játszott elsődleges szerepet. A statisztika további adatait is érdemes ide írni: a jó szakmai munka, a tanulás fontossága szerepelt 66%-ban; a gyakorlati politizálás 44, a marxista világnézet 41, az őszinteség, nyíltság, igazságosság tulajdonságainak kialakulását 34%-ban tartották elsősorban a kollégiumi nevelés eredményének, majd ezt követte a „hűség az útnak bocsátó dolgozó osztályhoz” 30%-ban, és végül a kritikai szemléletet, a bátor bírálatot a meg kérdezettek 20%-a tartotta a kollégiumi élet következményének.)

A népi kollégista öntudat forrásai közt – akkor – elsődlegesen a magunk „emberszámba vevését” jelezhetem. Hogy beleszólhatok mindenbe, amibe csak akarok vagy tudok. Az utóbbira fokozatosan helyeződött nagyobb hangsúly, hiszen eleinte belekotyogtam én mindenbe, ha értettem hozzá, ha nem. A velem szemben állók ezt különféleképpen értékelték. Egyesek enyhe mosollyal, mások legyintéssel, legtöbben azonban az akkoriban legtöbbre tartott személyes tulajdonság, az aktivitás kategóriájába soroltak, ami erőt jelentett, bátorítást adott. A „legyintőknek” mégis nagyon sokat köszönhetek, mert felébresztették bennem a mondandóm rendszerezésének és előkészítésének igényét, amely fokozatosan szélesedett-teljesedett ki általánosságban is. Az öntudat más forrásainak értékelése szintén fokozatosan szorította maga mögé az egyéni, individuális kiindulási pontokat. Az „egocentrizmus” vádja félelmetes sértést jelentett a kollégisták egymásközti kapcsolatában! Melyek voltak azok a főbb műhelyek, amelyekben önmagunkat gyúrtuk?

Az „öregek szobája” – így nevezték a mienket – kulcshelyet foglalt el a Sabária Népi Kollégium életében. Elsősorban azért, mert az igazgató és a nevelőtanárok velünk minden problémájukat átfogóbb áttekintésekben is megbeszélhették, másrészt pedig tisztségeket töltöttünk be a kollégium önkormányzatában. Nem vállalkozom kollégiumtörténet írására, csupán a velem összefüggő mozaik kiemelésére, hiszen ott kezdődött igazán el az a folyamat, amely kohót jelentett értelmiségivé fejlődésemben. A kohóban az izzó lávát önmagunk jelentettük.

A szobaszövetkezetek a nagyhálóban 5-6 kollégistát, a mienkben minden ott lakót jelentették. Az étkezést kiegészítő hazait szét kellett osztani egymás között. Ennek problematikája előtt néhány vonás az összetételről.

Statisztikát származásról nem készítettem, de hozzávetőlegesen is kimutatható, hogy a nagyobb hányadot a szegényparasztiak jelentették, közöttük számos, főként Szombathely környéki újgazda fia. Voltak azonban ott tanító és jegyző családok gyermekei, akadt volt csendőr- és rendőrivadék, a megszűnt uradalmak alkalmazottainak gyermekei és elvétve néhány munkásfiú. A gimnazisták felső osztályosai és a nagyháló keristái kollégium nélkül álltak neki még a felszabadulás előtt a tanulásnak, vagyis a tehetősebb szülők vállalták értük a terheket. Nagyobb részük a bejárás fáradtságos módjával tanult, mások a drága kvártélyt cserélték fel az olcsóbb kollégiumra. A cél legtöbbjüknél a kollégiumban eleinte nem terjedt messzebbre, mint a tanuláshoz szükséges anyagi segítség keresése. Ebből a „masszából” kellett (a NÉKOSZ-nak máshol is) gondolkodni és cselekedni tudó fiatalokat gyúrni.

A kohó tüzét az önmagunkkal való szigorú szembenézés fűtötte állandóan. Hamvadásakor felpiszkáltuk ezt a kritika-önkritika órák tüzével, ahol el kellett mondani, hogy a hazulról hozott zsíros vagy lekváros kenyérből mind szétosztottam-e a kenyérrevalót. Nincsen-e dugiban valakinél a városban tartalékon? (Ilyen is akadt.) Miért nem megyek haza többször élelmiszerért, vagy a támogatást inkább pénzben kérem, hogy a többieknek ne kelljen adnom a hazaiból? Miért várom el, hogy mások dolgozzanak helyettem a konyhán, a faliújság vagy a dekorálás készítésében? Miért nem szólok hozzá a vitákhoz? A sok-sok miért és hogyan az élet apró-cseprő kérdéseiben kifejlesztette az önvizsgáló képességünket. Mások pedig (túlzók is) nem szégyellték kinyitni a szájukat társaik hibáinak kifejtésében. Sovány voltam, mint a girhes ló, de felnőtt létemre nem ehettem többet, mint a kisebbek. A mi szobánkban engem választottak meg szövetkezeti elnöknek.

Tóth Lajcsi – mint népbírósági elnök – az egész kollégium fegyelmére vigyázott. A népbíróságot a tagság választotta. Fegyelmi eseteik közt akadtak súlyosabbak is, enyhébbek is. Annak a csendőrnek a fiát, aki apjáról ezt eltitkolta, kizárta a népbíróság, és az igazgató a határozatot meg is erősítette. A néha berúgva visszatérő idősebb diákoktól megvonták egy ideig a városba való kimenés jogát. A kollégium hivatalos vezetőségében minden iskolából részt vett egy-egy tanár, így a tanulás és viselkedés tényei többnyire ismeretesekké váltak. A Szabáriában (nem Szaváriában) a tanulást központi feladatnak tekintették.

A dolgozók esti tagozatának osztályfőnöke Szalay István tanár úr volt, a könyvvitelt és a jogi ismereteket tanította. Joviális, udvarias ember. A magyar és a német kereskedelmi levelezést Kőszegfalvy Flóris volt igazgató és kormányfőtanácsos, őszes és igen művelt, engem kedvelő idős úr vállalta. A törté számtant Pásztory tanár úr, kitűnő humorérzékkel és számomra sok-sok figyelmes jószándékkal. Nehezen boldogultam a számtannal. A vakon gépelést oktató fiatal tanár neve kiment a fejemből, holott elnézte, hogy jobb kezemen nem öt ujjal, hanem – bénult három ujjam miatt – csak a mutató ujjammal ütőm a betűfelírás nélküli billentyűket. Kémiatanárunk, Major tanár úr szigorú és fontoskodó emberként rengeteg írásbeli dolgozat íratójaként maradt meg emlékezetemben. A földrajzot tanító Csóka Lajos igazgató úr nem ismert kegyelmet, óráin igen szigorúan osztályozott. Az osztály összetételét említettem. A férfiakat a tanárok úrnak szólították. Mi egymást uraztuk többnyire. A nők megszólítása nehezebben ment, úrnőnek azért mégsem mondhattuk őket, ezért megengedték, hogy a keresztnevüket mondjuk, és ők is így szólítottak minket. Ez közvetlenebb tónust jelentett. Az első évet 1947 februárjában elégséges eredménnyel végeztem el, tehát a gyengébb tanulók között tartottak számon.

A kollégiumban többször is kaptam bírálatot azért, mert felnőtt létemre –mondták a kisebbek – nem tudok elég szépen beszélni. A -ba/-be, -ban/-ben, -ra/-re stb. ragokat és a tájszólást is kevertem. Gondolatmenetemben – ezt a gimnazisták állították, és joggal – törések keletkeznek, ezért nem mindig világos, mit akarok mondani. Kiveséztek más kérdésekben is, így pl. szóba került a makacsságom is.

Igazgatóm és a nevelőtanárok szerint fő feladatom a szisztematikus olvasás. Vegyem sorra a világ- és a magyar irodalmat. Megfogadtam tanácsaikat. A kollégium könyvtára azzal bővült, hogy minden kollégistának három darab könyvet kellett gyűjtenie a város kijelölt lakóitól. Tóth Lajcsival együtt jártuk be Szombathelyt, és Németh polgármester úrtól tíz darab könyvet vittünk. Mások is eredményesen tértek vissza. Olvasnivalóm tehát volt rengeteg, de mikor? Nappal elfoglalt a tanulás vagy az egyéb kollégiumi munka, amelyekből Palkó igazgató úr egyre többet bízott rám. Este iskola, a hétvégén gyakorta hazamenetel. Piros biciklimet, amelyet még Pesten Kapitányéktól vettem (rajta kívül alig holmim maradt több holmim Pest ostroma után), tekertem Szombathelytől Döröskéig, majd vissza. Éjjel olvastam. Megegyeztünk a szobatársakkal, hogy befüggönyözött ablak mellett ki-ki addig olvas, amíg tud, és amíg baj nem lesz belőle. Nem vette ezt szigorúan a gondnok sem, akinek a raktárból a mi szobánkon kellett átjárnia.

Döröskéról még át kellett kerekeznem Döbörhegyre. E. tanítónőt ugyanis oda helyezték át a nagyobb gyerekek tanítására. Döröskén Ilona tanítónő csak az alsó négy osztályt tanította. Csöpi N-nál kapott albérletet. Olyan szobában, ahol ketten sem lehettünk egyedül, hiszen bármikor benyithattak kopogás nélkül. Volt úgy, hogy Csöpi nem volt otthon, amikor mentem. Olyankor elejtettek néhány bíráló szót is róla. Hogy pl. a héten ezzel vagy azzal a kollégájával látták sétálni. (Nekik is volt egy eladó leányuk.) A féltékenység csírái a belém vetett magvacskákból lassacskán kikeltek ugyan, de Csöpi – akkor még – mindig lehervasztotta őket.

A nappalis diákok tanévének végével majdnem egyedül maradtam a kollégiumban. Mivel a konyha nyáron is működött, megengedték, hogy a nyári szünidőt – amely nekem nem volt az, hiszen a II. osztályt februárban kezdtük, és majd augusztusban végeztük – a kollégiumban tölthessem.

Czupi Jancsival ketten tanyáztunk a kis szobában, amikor a NÉKOSZ központjából megjelent Szabó Gergely főtitkár még néhány más tag. Éppen Szabó Dezső Elsodort faluját olvastam, amelynek láttán a főtitkár elbiggyesztette ajkát, de nem szólt, hogy miért. (Később Czupinak mondta, hogyha a titkár Szabó Dezsőnél tart, akkor hol tartanak a többiek?) Kérdezgettek mitőlünk mindent és igen rapszodikusan, de az érdeklődés célját nem közölték. Politikai és világnézeti kérdéseket éppúgy feltettek, mint az igazgatóra és a gondnokra vonatkozókat. Utóbbiakból sejtettük, hogy talán valami őkörülöttük nem lehet rendben. Ellenőrizték a raktárkönyvet is. Sejtelmünk hamarosan valóra vált: dr. Palkó Istvánt és a gondnokot leváltották. Hogy miért, azt velünk a Szabó Gergely vezette NÉKOSZ delegáció nem közölte. Pista bácsi – akkor már így szólítottuk az igazgatót – utána mondta el, hogy őt valaki feljelentette. Talán a raktár miatt, de abban hiányt semmiben sem találhattak. Elmondottuk neki, hogy tőlünk miket kérdeztek. Palkó Pista bácsit, aki kezdettől fogva a legtöbbet tette a Szabária Népi Kollégiumért, nem védte meg a város vezetése sem. Czupi Jancsival morfondíroztunk ezen, de csak később hallottuk a leváltás okait. A világnézeti és politikai neveléssel nem voltak elégedettek odafönt. A feljelentőnek viszont szombathelyinek kellett lennie, netalán éppen valamelyik kollégista? Ez a gyanú kissé megriasztott bennünket. Czupi Jancsi akkor már belépett a kommunista pártba, én viszont a parasztpárti összejövetelekre járogattam el.

Az új igazgató dr. Hadnagy László népművelési előadó lett, gondnok pedig Bőviz Géza. Előtte mindkettőjüket a Nemzeti Paraszt Párt összejövetelein láttam.

A II. osztályt a kereskedelmiben jó eredménnyel végeztem el. Csurgott rólunk a víz az augusztusi melegben, de tanárainkról is, akik kitartottak velünk. Nyári pihenőjükből szakították ki a miránk fordított időt, és ezért is hálásak lehetünk nekik. Az osztályban többeknek segítettem, ezért tekintélyem kezdett emelkedni.

Az 1947-es választások alkalmával ismét központi nékoszista járt nálunk. Az új igazgató minket is bevont a vele való beszélgetésbe. Részvételt kért a választási agitációban. Szóba került az is, hogy minden kollégista legalább a szüleit vegye rá arra, hogy szavazzanak a kommunista párt jelöltjére. Hadnagy Laci – velem egyidősként megengedte, hogy magunk közt tegezzem, és így szólítsam – furcsállotta utána ezt a követelményt, de mindent megtett az érdekében.

Apám – 70 évesen – szidta a kommunistákat, mint a bokrot. Ő úgy fogalmazott, hogy a kommunisták „elbolondították” a fiait. Engem a kollégiummal, Jancsit a pesti élettel. – Most már Mariska is Pestet emlegeti – mondta keserűen. Ők pedig ketten beledöglenek a dologba. Hogy ő tehát kire szavaz, abban nem parancsolhatnak! Anyám csitítgatta, hiszen mi, fiúk előtte sem maradhattunk Döröskén, mondogatta szelíden, de apánk csak fújta a magáét. Aligha tudtam elérni, hogy a kommunisták jelöltjére szavazzon. Mindenesetre a szavazatok aránya 1947-ben Döröskén is megoszlott, kaptak szavazatot a kommunisták is.

A kollégiumi élet Hadnagy László vezetésével rendszeresebbé vált. A beiktatott falujárási programokhoz és a kollégiumi estek vitatémáihoz Laci szigorúan ragaszkodott. Elintézte, hogy a Kisfaludy utcai épületből átköltözhessünk a Zrínyi Ilona utcába, egy emeletes villaházba. Az sem volt valami tágas, de egy-egy hálószobában csak hat-nyolc kollégista aludt. A konyha, a tanuló és a társalgó szintén kellemesebb környezetet jelentett. A mellette lévő üres telken megengedték a reggeli tornát.

A kereskedelmi középiskola tanárai közül – mint említettem – Ujlaki Gyula vállalta a kollégiumban a nevelőtanári feladatokat. A diákok mind az iskolákban, mind pedig a kollégiumban „Ubul”-nak keresztelték el, hogy miért, azt máig nem tudom. „Ubul” – kommunista tanár lévén – beszélgetett velünk a pártokról is. Héra Zolival (később a Népszabadság munkatársa, József Attila-díjas) laktam egy szobában. Ő a VIII. gimnáziumot végezte. Vele is latolgattuk, hogy kérjük felvételünket a kommunista pártba, de egyelőre elmaradt. A III. osztályt is elvégeztem, amikor a kollégium, az egész NÉKOSZ igen nagy demonstrációra készült: 1848. március 15-nek centenáriumára.

A centenáriumi programot már 1947 őszén kidolgozta a NÉKOSZ-központ, és propagálta valamennyi sajtótermékében. A Népi kollegista, a Népi kollégiumi Nevelő, a Honismereti kalauz, a NÉKOSZ Dalosfüzet, a Valóság az egyes szakcsoportok részére kiadott füzetek stb. mind hirdették a már akkor is célt: „100 népi kollégiumot – 10 000 népi kollégistát!” A pesti előkészítő megbeszélésekről Szombathelyre visszaérkező Hadnagy László rokonszenves és megnyerő modorával, széles látókörével, műveltségével képes volt nemcsak a fentiek lelkesedésének, üdvözleteinek, buzdításainak átadására, hanem a mi helyi programunk egyéni jellegének kialakítására is. Gyűjtöttük a helyi emlékeket az 1848–49-es időkre vonatkozóan. A kollégiumi közösség azon a tavaszon már úgy összefogott, hogy falujárásainkon magunk beszéltünk arról, hogy Isten nincs, ne is keresse senki, a vallások pedig ópiumok.– ahogyan a kissé megfoghatatlan dolgokat beszajkóztuk. A politikában – mi, idősebbek – azonosultunk a kommunista programmal, és kiveséztük egymást is az újságolvasás után. A centenárium kiemelt személyiségeit: Petőfit, Kossuthot és Táncsicsot nemcsak tanulmányoztuk, hanem a róluk szóló irodalmat az iskolai órákon vagy egyéb alkalmakkor is propagáltuk. A nemzeti és a társadalmi haladás összefüggéseinek gondolatköre – a magunk módján – szintén vitáink középpontjában állott. Mint kollégiumi titkár ebben az akcióban éreztem, hogy személyesen is tettem valamit az ügy érdekében.

Az 1948. március 15-e előtti pesti utazás, a NÉKOSZ országos kollégiumi seregszemléje, valamennyiünket büszkeséggel töltött el. Személyesen ekkor láttam először Rákosi Mátyást, Tildy Zoltánt, Veres Pétert, Kádár Jánost, Rajk Lászlót és sok-sok más közéleti személyiséget. Az egyik iskolában kaptunk szállást (nem emlékszem melyikben, csak arra, hogy a VII. kerületben volt), és onnan mentünk a különféle programokra. Akkor már kitűnően megtanultuk a népi kollégisták indulóját, amelyet legtöbbször én kezdtem el. A „Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják” – tartalmában mi úgy hittünk, mint egykor a „Miatyánk”-ban, de mégis másként, hiszen a cselekvés részeseinek éreztük magunkat. Kardos László Kossuth-díjában valamennyi népi kollégista, az egész mozgalom és szervezet elismerését is láttuk. Sohasem láttam előtte együtt ennyi velünk ünneplő rendőrt, mint a rendőri tanosztály laktanyájában, ahol a központi ünnepélyt tartották. (A részt vevő Kádár Jánosra, Rajk Lászlóra akkor még nem úgy gondoltunk, mint néhány évvel később, majd pedig egy évtized után.) Éjszakába nyúlóan mulattunk, vigadtunk. Felejthetetlen élményt jelentett ez a sok ezer kollégista számára. A Városi Színházban – másnap – Tildy Zoltán köztársasági elnök tűzte a NÉKOSZ elődjének, a Györffy István Kollégiumnak zászlajára az elismerés arany koszorúját, amelyet egyikként Szekér Gyula (a későbbi miniszterelnök-helyettes) tartott. Budapest megfürdött nemcsak az egyetemisták és főiskolások, de a lelkesedésben őket is túlszárnyaló, elsősorban vidéki közép- és általános iskolás kollégiumok tagságának ünneplésében is. Hogy lehettek mindennek a jövendő értelmiségi tömegnek láttán talán aggodalmas szemlélődők is, arra mi egyáltalán nem gondoltunk. Polgárjogot nyert a „100 népi kollégiumot, 10 000 népi kollégistát” jelszó. Hazafelé a vonaton a Pesten tanult új, számunkra új mozgalmi dalt énekeltük legtöbbször: „Jugoszlávok, magyarok! Fiúk és leányok…” A vége: „új sütésből tiszta lisztet ad a népnek Tito marsall”. Az 1948-ban végzett, érettségizett diákok tablóját Bőviz Géza bácsi, a gondnok készítette. Igaz, az én érettségimre csak augusztusban került sor, de rákerültem Héra Zolival, Németh Gyulával (tudományos kutató lett), Németh Lajossal (vezérigazgató-helyettes stb.) együtt. Középen a mindig mosolygós dr. Hadnagy László igazgató (miniszterhelyettes korában halt meg agyvérzésben, negyvenévesen), mellette Bőviz Géza gondnok és Ujlaki László nevelőtanár látható a tablón. (Megtekinthető a Fényes szelek nemzedéke I. kötetében, a 137. képen.)

E. tanítónő minden szünetben hazautazott Fehérvárra. Azon a tavaszon, húsvétkor engem is elhívott. A kétszoba-konyhás szerény lakásban szülei barátságosan fogadtak. Mégis éreztem valami számomra idegent.

Csöpi papája mint a Hangya-szövetkezet egyik kistisztviselője úgy gondolta, hogy 1944-ben nyugatra kell menekülnie. Ebben nem volt semmi különös, tíz és tízezrek elhagyták ily módon otthonaikat, és indultak el a bizonytalanságba. Vándorlásaik folyamán aztán utolérte őket a front, és egy istállóban voltak kénytelenek meghúzódni. Ahogy Csöpi papája a néhány napos kényszerű istállóban élésről, az engem közvetlenül is sértett. Ő persze nem tudhatta, hogy az ifjúságom idején évekig aludtam – természetesnek tartott módon – istállókban. Bizsergett bennem, hogy közbevetem neki, aztán mégsem tettem. Még egy fura kis epizód is lejátszódott. Leejtettem evés közben a kanalamat a szőnyegre, majd hirtelen felkaptam, és a kezemmel törültem meg. Ők összenéztek. Csöpi adta volna rögtön a szalvétát, de én már akkor belemerítettem a kanalamat a levesbe. Szégyelltem ostoba és kulturálatlan magatartásomat, de a megtörténtet meg nem történtté tenni nem tudtam. Kedvetlenül utaztam vissza Szombathelyre.

Ezen a tavaszon léptem be a kommunista pártba. Héra Zolival együtt mentünk el a Vörösmarty utcai párthelyiségbe, ahol kiállították számunkra az ideiglenes tagsági igazolványt. Meggyőződésből vállaltam a kommunisták előtt álló nehéz feladatokat. (Kicsit lassan jutottunk el odáig, de középiskolai tanulmányaink befejeztével eljutottunk.)

Számomra a jó rendű érettségi vizsgával augusztusban zárult le ez a szép, küzdelmes időszak. Még az új kollégisták felvételi beszélgetéseit mint titkár jórészt én bonyolítottam, köztük Jancsi öcsémét is, akit nyugtalan természete a mérleggyári szakvizsga után ismét Döröskére vetett, ott készült fel többedmagával egy tanfolyamon a négy polgári anyagából, és tett magánvizsgát belőle Körmenden. Szombathelyen beiratkozott az esti gépipari technikum első osztályába. Hadnagy Laci nem tudta, hogy az öcsém, kissé jampecosnak találta, miközben a felvételi beszélgetésen kérdezgette, ám a felvételi bizottság tagjai tudták, és végül elnevették magukat. Megizzadt a nyurga, kisportolt fiatalember, aki betöltötte a 24. évét.

Népi kollégista két évem életem végéig meghatározó tulajdonságokat fejlesztett ki bennem. A közösség iránti felelősséget, az igazmondást akkor is, ha magunknak és másoknak kellemetlen, az elkötelezettséget országunk és népünk ügye iránt, a Szovjetunió iránti megbecsülést. Ez utóbbiban főként fordult nézetem, hiszen mint az ellenük folyó háborúban részt vevő katona a magam tetteiért is felelősséget éreztem. Igaz, hogy a fronton a „ki kit lő le”-elv szerint harcoltunk, de megtanultam, hogy mi, magyarok mentünk oda támadólag. Ezért az uralkodó osztályok felelősek, de mi is átvettük az ő szólamaikat. Hadirokkantsággal fizettem érte.

Jövendő sorsom távlatait a továbbtanulással képzeltem el. Ezt Csöpi nem helyeselte. A felsőfokú oktatás akkor jórészt Pesten folyt, az eltávolodás szerinte (bár ki nem mondta) elválaszthatna bennünket. Hajlottam a szavára, és jelentkeztem (a városi pártbizottság segítségével) a SZÖVOSZ egyik könyvelői tanfolyamára. A Pesten tartott előkészítő vizsga alatt Csöpi hazament Fehérvárra. Engem Zala megyébe helyeztek vándorkönyvelőnek. Egy-két levelet még váltottunk, aztán megszakadt a kapcsolatunk. A továbbtanulás mellett döntöttem. A SZÖVOSZ-ban igen jól fizettek, gondoltam, egy év alatt megalapozom a következő egyetemi éveket.

A Zala megyei vándorkönyvelő

Az érettségin csak könyvvitelből és számtanból volt kettesem, a többiből jelest kaptam. Megértettem Szalay és Pászthory tanár urakat, mert egyikből sem érdemeltem jobbat. Ezért lettem jó rendű. Hogy aztán ez a két tantárgy legyen a foglalkozásom alapja (átmenetileg is), az már a sors iróniája.

Ismeretes, hogy a magyar szövetkezeti mozgalomban a határozottabb előrelendítésre Rákosi Mátyás 1948-ban Kecskeméten elmondott beszéde adta meg a lökést. A szórványosan működő mezőgazdasági termelőszövetkezeteken kívül a földműves szövetkezetekhez tartozó termelőszövetkezeti csoportok, a téeszcsék többnyire sorvadoztak, veszteséges működésüket a boltok és más ágazatok jövedelmeiből fedezték. A SZÖVOSZ egy merész húzással elhatározta, hogy rendbe teszi a földműves szövetkezetek és téeszcsék könyvelését, ezért egy fél évre megbízásokat adott az ország minden megyéjében két-két (néhol több is) könyvelőnek, ezeket nevezték vándorkönyvelőknek.

Vas megyében pályáztam, de még egy megyét is kellett írni, hogy elmenne oda is az ember, ezért a nőtleneket küldték a másodiknak megjelölt megyébe, engem tehát Zalába.

Zalaegerszegen előtte sohasem jártam. A megyei központban minden járásnak volt egy ellenőr felelőse, de minket (idősebb zalai társammal) valamennyi ellenőr kérhetett a könyvelés elvégzésére. A Csabrendeket is ellenőrző Dávid János oda kért engem könyvelőnek. Vettem egy alumínium bőröndöt, gondolván az esetleges esőre, aztán a Zala-folyó partján haladó és vele kanyargó vasúton elmentem Sümegre, onnan pedig gyalog Csabrendekre. Igazi vándorkönyvelői út volt már az első. Az elnök segített szállást keresni, másnap aztán beültetett az irodába, elém tette az összes papírokat és könyveléseket. Egyre komorabban forgattam, lapozgattam. Szerencsére az elnök otthagyott egyedül. Olyan káosz keletkezett tőle a fejemben, hogy az az összekuszált könyvelés kismiska volt ahhoz! A folyószámlakönyv, a pénztárkönyv bizonylatainak nagyobb része sehol, másokhoz ceruzával egy-egy cetli. A kiadások és a bevételek között olyan űr tátongott, hogy Szalay tanár úr precíz leckefeladatai pillanatokon belül semmivé foszlottak bennem.

Egész éjjel hánykolódtam az egyik nénike tiszta szobájában kapott ágyon, amely bűzlött a penésztől. Mit és hogyan javítsak én ki a csabrendeki szövetkezet teljesen szakszerűtlen könyvelésében? Ezért csapott hát le rám oly gyorsan Dávid ellenőr! Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy mindent újra meg kell csinálni! A korrekciókra nem is volnék képes. Megbukni pedig nem lehet az első megbízással. Először is a kiadások és a bevételek bizonylatait kell rendbe hozni. Az olyan beírásokat pl., hogy feladásból 1000 forint egy cetlin, többször is, a név és mennyiség feltüntetése nélkül elfogadni nem lehet. Az elnök eleinte udvariasan mondogatta, hogy az ettől van, az amattól (elég jól emlékezett), aztán megunta és otthagyott, mondván, egyéb dolga sürgősebb, minthogy nekem magyarázgasson.

A sokféle üzemág (bolt, erdészet, téeszcsé, gabonamagtár, gyümölcsös, kőbánya stb.) valóban kimerítette minden erejét, hiszen az irányításban neki egyetlen segítőtársa sem volt, csupán az egyes részlegek vezetői, azok is mind hozzá is hasonló módon hat elemis parasztemberek. Nincs más hátra, mint őket sorrajárni. Készség és értetlenség egyaránt előfordult attól is függően, hogy kinek mennyire volt rendben a szénája. Egy-egy eladásról, vételről, szétosztásról vagy befizetésről többféle információt is hallottam, de végül is nagyjából összegyűlt minden. Esténként a szövetkezeti irodában jöttünk össze, hogy a még nem kellően tisztázottakat is tisztázzuk. Majd pedig következett az új könyvek elkészítése, a bizonylatokra a hivatkozások rávezetése. Iszonyú mennyiségű munkát végeztem el egy hét alatt! Az oda érkező Dávid ellenőr (mindent átnézve) a vállamra csapott: – Fiú, te aranyat érsz! Hogyan tudtad ezt a töméntelen munkát egy hét alatt ilyen hibátlanul elvégezni? Mondom neki, hogyan. Reggel héttől este 10-11 óráig. Csóválta a fejét, de közölte, kikért Zalacsányra is.

Csabrendeki sikerem után Zalacsányon nagyobb biztonsággal és kisebb hajtással kezdtem el dolgozni. A Zala-folyó, amely Szentgotthárd és Őriszentpéter között eredt, Egerszeget elhagyva észak-kelet felé halad, egészen Zalabérig, aztán egy hirtelen kanyarral délnek fordul a Balaton felé. Zalacsány-Kéhidától nem messze, a Völgységben, éppoly kis falucska, mint a többi arrafelé. Lakói azonban büszkén emlegetik Csányi Lászlót és Deák Ferencet is. Mindkettő nemcsak szülőföldje, de hazája büszkesége is. Az ott is idős szövetkezeti elnök többet beszélt nekem róluk, mint a gazdálkodásukról.

(Csányi László elsősorban a szabadságharcnak abban a szakaszában szerzett országos hírnevet, amikor 1849 őszén Jellasics megtámadta Magyarországot, bár előtte ismerték nevét, hiszen 1848. március 15-én a Közrendi Bizottmány tagjává választották. Kossuthról és Deákról készült dokumentumműsoraimban (később) sokszor találkoztam nevével és tetteivel. Mikor Görgey és Kossuth közt az első jelentős vita zajlott, 1849 decemberében, ő megpróbálta – mint a fel-dunai sereg kormánybiztosa – kettejüket reálisabb álláspontra hangolni. Kossuthot arra, hogy ne sürgesse a harcot, Görgeyt arra, hogy az állandó visszavonulás közben mutasson fel seregével valami látványosabb eredményt is. Utóbb Erdély kormánybiztosa, miniszter a Kossuth által kinevezett Szemere-kormányban. Aradon elsősorban az ő szavára hajlott Kossuth arra, hogy a diktátori hatalmat Görgeyre ruházza át. Csányi sem a világosi fegyverletételre számított. És főként nem arra, hogy 1849. október 10-én, Kossuthék összes miniszterei közt egyedül, az 59 éves, de már aggot állítják a kivégzőosztag elé. Ezeket persze – akkor – sem az elnök, sem én nem tudtam róla.)

A zalacsányi földműves szövetkezet tengődött. A tagság nagyobb része öregekből állott, s a kiosztott földek újgazdái közül néhány távolabbra pillantóból. Azokban az időkben felkavart légkörben élt a falu, hiszen fokozottabb ütemben folyt a téeszesítés. A kecskeméti beszéd után rákapcsoltak erre. Az öregek többnyire azért állottak össze, mert a fiaik elindultak a városok felé. Nemcsak a téesz elől, hanem – mint egykor jómagam is – a másféle élet után vágyódva. A faluban maradók viszont ragaszkodtak a saját parcelláikhoz.

Az elnök minden nap megkínált saját termésű borával, és ebédet is nála kaptam. Előre egyezkedni akartam a fizetségről, de ő leintett. A végén aztán ebből bajok lettek, habár nem mondta meg, hogy mennyit kér, hanem csak azt, hogy a fizetséget rám bízza. A soványka levesek és főzelékek, a kifőtt tészták, a mákos kalács, reggelire adott rántott leves, az egész héten egyszer asztalra tett csirkepaprikás, továbbá a zsúpfedeles öreg házban a szállás árának kiszámítása nehéz feladat elé állított. Tapasztalat híján napi 15 forintra becsültem a tőle kapottak értékét. Nem mondta, hogy kevés. Utána Zalaegerszegen kaptam fejmosást az ellenőrök főfelügyelőjétől, így az én főnökömtől is, hogy miért veszek én szállást egyáltalán az elnöknél. Ha pedig mégis, akkor ne garasoskodjak. A zalacsányi elnök ugyanis számára részletes kimutatást adott át az általam elfogyasztott ételekről, a borról és minden egyébről. A paraszti sunyiság előttem sohasem volt ismeretlen, de Zalacsányban újabb bizonyságot szerezhettem róla.

Az egyik szeptemberi hétvégén hazamentem Döröskére a szüreti mulatságra. Akkoriban az iskola udvarán tartották, ahogyan előtte is, amikor Csöpi tanító nővel összehozott a sors. Ezúttal az egyik barátom húga tetszett meg. G. a falubeli lányok közt a legfelvágósabbak közé tartozott. Udvarlója, egy fiatal tanítójelölt azonban a diploma után mást vett feleségül. A szép szőke – akinek viszonylag módos szülei a falu legjobb, akkori viszonyok közepette a legkorszerűbb gazdálkodást folytatták – szívesen táncolt velem, repültünk egész este a táncoló kör szélén. Az asszonyok, köztük G. anyja is susmotoltak. Engem is mint csalódottak tartottak számon, akit Csöpi tanítónő – úgymond – menesztett. G. elvégezte a négy polgárit, én érettségit szereztem, tehát a latolgatók minden számítgatásai szerint összeillettünk. G. nem tiltakozott az ellen, hogy legközelebb szülei házában találkozzunk. Miután azonban Zalában engem hajtott a pénz, a hónapok 30-31 napjából 28-at legalább kiküldetésekben töltöttem el. A távolság tőle helyileg nem volt messze, a közelség vele még nem volt olyan közel, hogy indokolta volna a levelezést. Udvarlásnak sem igen lehetett nevezni a mi kezdődő rokonszenvezésünket. Féltem attól is, hogy közte és a továbbtanulás közt kell majd választanom.

Kapcsolataim a Szabária Népi Kollégiummal továbbra is megmaradtak. Jancsi öcsémnek zacskóban gyűjtöttem össze az aprópénzt. Elhatároztam ugyanis, hogy a tíz- és húszforintos papírpénzekkel való fizetésből visszakapott aprópénzt félreteszem, és neki adom. Sohasem számoltam meg, legfeljebb rádobtam a tetejére néha még egy-egy százast is. A kollégium már nem a Zrínyi Ilona utcában, hanem a szaléziek rendházának egyik szárnyában működött. Ennek rajtaütésszerű elfoglalásáról (amelyet a kollégisták afféle „megfelelő városvezetési hátérrel” hajtottak végre) hőstörténetté kiszínezett epizódokat hallottam tőlük. A kollégiumot akkor már nem Hadnagy Laci vezette – őt Zalába nevezték ki megyei közművelődési osztályvezetőnek –, hanem dr. Székely Lajos. Őt elsősorban afféle „Központi NÉKOSZ-szellem” jellemezte, vagyis a „vagány” rajtaütések és megbotránkoztatások. Mesélték a fiúk, hogy Tálánszentkereszten bement egyszer a templomba, Székely orgonált a miséhez, majd pedig annak végeztével eljátszotta a templomban az Internacionálét. Más oldalról pedig a pártcsoport létrehozása a kollégiumban növelte a radikalista irányzatok befolyását. A „mienk a hatalom” jegyében szervezett iskolai demonstrációkon a kollégistáknak kulcsszerepet adtak nemcsak a Diákszövetségben, hanem különféle ifjúsági szövetségekben is. Nekem a Hadnagy Laci-féle intenzívebb művelődési és toleránsabb politikai igényű vezetés tetszett jobban, mint a Székely Lajos-féle „mi vagyunk a világ fiai” koncepció. (Bár A proletárfiú versét én is elszavaltam kollégistakoromban a dolgozók kerijének egyik rendezvényén.)

Párttagsági díjamat is Szombathelyen fizettem. Ideiglenes tagsági könyvemet 1949-ben még nem cserélték ki véglegesre. A tagdíjamat magam emeltem fel, ám alaki szóvá tette, hogy kevés ez egy SZÖVOSZ-beli keresethez. Utána többet fizettem. A zalai kiruccanást nem tekintettem véglegesnek, Vasban szerettem volna majd gyökeret verni. A továbbtanulási szándékot ugyanis kikezdte két dolog: a sok pénz, amit kerestem, és kikezdte a G-vel kezdődő kapcsolatomat is.

A pártfelülvizsgálatra is Szombathelyre rendeltek be. A városi pártbizottságon – az egyesülési kongresszus után – jó pontnak tekintették, hogy a kommunista és a szociáldemokrata pártba léptem be. Továbbá a Kollégiumban és a SZÖVOSZ-nál sok olyant is megtanultam, amit átértékeltek a pártbeli vezetők is. Bíztattak, hogy majd elküldenek pártiskolára. Főfelügyelőm, akit nem igazoltak át, kicsit szégyenkezve hallgatta tájékoztatásomat, a perspektívákról mondottakat pedig talán irigykedve. Káderként beszélt rólam a többieknek.

Zalai tevékenységem emlékezetes helye Pakod, amely a Zalaegerszeg–Zalavár vasútvonal mentén, mintegy öt-hat kilométernyi völgységben bújik meg, két hegy közt a folyó mentén. Borait, ahogy a jó zalai oltványok nedűjét, nemcsak a falubeliek fogyasztják, hanem eladásra is kerül belőle. (Két évvel előtte Dobronics Józsival vettünk ott bort a lakodalmára.)

A könyvelés a bolti ágazatokban – ott az volt – biztonságosabban, hiteles számlák alapján történhetett, és ez gyorsan ment. Befejeztével Kulcsár Jóska boltvezető elhívott a pincéjébe. Nem találtam ebben semmi különöset. Kedvenc nótája, az Elment Szent Péter Rómába… azzal a strófával végződött, hogy az én XY barátom most iszik kedvére, aztán a vége egészen addig, amíg kiitta: le, le, le stb. Többen is voltunk, de így is sokszor kellett a pohár fenekére nézni. Bizony becsiccsentve botorkáltam vissza a szállásomra. (Ha jól emlékszem Vargáékhoz, közel az állomáshoz.) A rókázást igen szégyelltem, de nem volt időm előtte a szobából kifutni. (Otrombaságomért jól megfizettem.) Az erkölcsi kár azonban jóval nagyobb volt ennél. Az ellenőr, Kovács Pali esküdözött ugyan rá, ő nem szól Pakodról Egerszegen, de mikor legközelebb bementem, mégis elővett a főfelügyelő: – Hogy gondolod te, pajtikám, a boltvezetővel való együttes mulatozgatást? Rádöbbentem, hogy a látszat miatt igaza van. Én és Kulcsár Jóska ugyan tudjuk, hogy a mulatozásért semmi ellenérték nem realizálódott a könyvelésben, de más ezt vagy elhiszi, vagy nem. Esetleg azt is könnyen rámondhatja: hiszi a piszi! A boltvezetők csalási lehetőségeiről éppen Kulcsár Jóska oktatott ki: – Bemégy egy boltba. Megnézed az árakat. Kéred a legutóbbi számlákat és a pénztárkönyvet. Benézel a pult alá vagy a rejtettebb helyekre. És látod, hogy mit vettek számlával, készpénzért a pulton lévő áruk közül. Bizonyos árukat ugyanis nem lehet mindig tartalékolni, ezért a fekete beszerzések könyvelés nélküli eladását ki lehet deríteni. A kövér Kulcsár Jóska agglegényként élt Pakodon, és nem akart rögtön emeletes házat szerezni. Okos tanácsait máshol hasznosíthattam.

A főfelügyelő megelégedett egy dorgálással, hiszen nem ellenőrként mentem Pakodra, hanem könyvelni. Az esetből azonban levontam a tanulságot: hivatali ténykedések közepette nem lehet büntetlenül pincézgetni! A valóság és a látszat közt néha az utóbbi igen veszélyes lehet.

Az 1948. karácsony másnapján rendezett döröskei táncmulatság volt az első, amikor százasokkal tele pénztárcával ülhettem le Papp Péterék és a régi társaim közé. Ilona és Csöpi akkor már áthelyeztették magukat, az új tanító, Huszár Gyula nem korcsmázott. A falubeli legényekkel nótáztunk, és mikor húzta a cigány, táncoltunk. A vonóba húzott százasaim megtették hatásukat a bandánál, húzták cefetül a kollégiumban tanult mozgalmi dalokat is. Én daloltam is, amelynek hallatán elszörnyülködtek a vénasszonyok. Kommunista híremről előtte is többször hallottam, anyám félve mondogatta az istentelenségemről hallott pletykákat. A kollégistákra jellemző megbotránkoztató szándék tehát tőlem sem volt idegen. A centenáriumon vagy máskor Szombathelyen elénekelt Pógár, van-e pénzed? Kedves-e az életed? Sublatomban van a pénzem, csak az életemet féltem…-féle nóták megborzongatták a vagyonosok kedélyeit. A NÉKOSZ-induló sohasem maradt ki akkoriban az általam rendelt nóták közül. G. anyja is a megbotránkozók közt volt (még akkor), pl. a vallás dolgában különösen. (Annak ellenére, hogy fiai – és kezdődően G. is – már hajlottak a materialista világnézet tanulmányozására. Utóbb mindannyian megkaptuk az istentagadó jelzőt. Legénykedésem, a vonóba tűzött százasaim nem kedveztek számomra G.-nál. Azt is flegmává válásomként emlegették (utóbb), miszerint szava járásom lett: „inkább száz irigyem legyen, mint egy szánakozóm”. Más oldalról nézve: reakciója volt (lehetett talán) ez annak, hogy a rokkantságom miatti kisebbrendűségi érzésem megszűnését magam előtt bizonyítanom kellett. Eközben az írás a bal kezemről ismét átkerült a jobb kezembe, és a mutató s a hüvelykujjammal úgy fogtam (fogom azóta is) a tollat vagy ceruzát, hogy kénytelen rá figyelni mindenki. Gacsos tenyerem azonban a tanulásban (kivéve a gépírást, ami alól felmentést kaptam) és a könyvelésben nem akadályozott. A régebben csendes és visszahúzódó magatartásomból (már kollégistaként is) magabiztos fellépésűvé válásom tudatos elemzését már Szombathelyen is érdemeim közt említették mind az osztályban, mind pedig a kollégiumban. A vándorkönyvelőként való megjelenés sokszor a falu legértelmesebb, néha legdörzsöltebb emberei között fellépésemben olyan határozottságot igényelt, amely szinte tudatomon kívül kissé erőszakos vonásokat is kialakított bennem. A SZÖVOSZ-nál kapott havi 600 forint fizetést, a napidíj, a kilométerpénz, a közlekedési pénz stb. a duplájánál is magasabbra tornázta fel. Régi biciklimet – a Kapitányéktól vett szép pirosat – eladtam, és motorbicikli vételét terveztem. G.-vel a házasságot nem hoztuk szóba, de 1949 tavaszán ingadoztam a továbbtanulás és a házasság között. A zalaszentiváni és a zalavégi szövetkezetnél latolgattam az állandó könyvelői állás elvállalását és a letelepedést is. Mindez arra a fura tettre késztetett, hogy vegyek egy női biciklit (majd G.-é lesz), ha a magam számára úgyis motort akarok venni. Szállítgattam a női kerékpárt a zalai vonatokon, amelyeken sokszor megközelítgettem az állomásoktól távolabb eső falvakat. Volt, aki derült rajta, de nem törődtem vele.

Hosszú volna felsorolni Zala megye mindazon szövetkezeteit, amelyeknek a könyvelésében dolgoztam. Újévtől mint segédellenőr és SZÖVOSZ-alkalmazott. (Másik társamat nem tartották meg.) Néhány legemlékezetesebbet mégis ideírok. A Zala-völgyiek és a vasút mentiek után a Göcsej-vidékiek következtek: Bak, Zalatárnok, Nova, Tófej, Gutorfölde és esetenként innen kiugorva a Kerka-vidéken, Kerkafalva, Nemesnép stb. Apró és nagyobb falvak ezek, amelyekben ragaszkodtak a régi életmódjukhoz. A bolti szövetkezést elfogadták, de a téeszcsétől vagy a téesztől féltek. Nemesnépre a tanító, egyben szövetkezeti elnök és a boltvezető közti ellentét miatt küldtek ki könyvelni (Horváth János ellenőr). A hét végi munka akadályozta volna randevúmat G.-vel, ezért a helyieket is befogtam a könyvelésbe, így három nap alatt egyheti munkát végeztünk el. Ezt a módszert máshol is alkalmaztam, de Nemesnépen gyanút keltett a nagy fene sietség, vagyis: nem hitték el, hogy jó a könyvelés. A közben leváltott főfelügyelő helyett a központból helyeztek egy másikat Egerszegre (régi vágású szakember), aki kiment ellenőrizni ott a munkát. Már egy másik körzetben dolgoztam, amikor Komárvárosban felkeresett. Kérdezte, hogy emlékszem-e a nemesnépiekre. Firtatta, hogy miként ment ott a munka. Végül meglepetésemre mondta: – Kijelentettem az elnöknek és a könyvelőnek, hogy ez egy első osztályú munka. Hogy a jó istenben tudtad három nap alatt megcsinálni? Elmondtam a randevút is. Tekintélyem a szakmabeliek előtt megemelkedett.

Ráérősebb időmben megnézegettem a régi kastélyokat vagy azok romjait. Szívesen mesélgettek a helybeliek a régi urak életéről. Akkor már kevesebben féltek attól, hogy visszajönnek, de a népi demokrácia tartósságát még többszörönte kétségbe vonták. A falvakban ez akkoriban úgy jelentkezett, hogy a rátermettebbek közül is akadtak, akik nem akartak tisztségeket vállalni. Találkoztam lovas szekéren trágyát hordó gróffal, volt uradalmi intéző sertésvásárlóval (Ujhelyi László, rései intéző is ezt űzte, róla később), boltvezetővé levitézlett főtisztviselővel éppúgy, mint a fordítottjával: szolgalegényekből, cselédekből, suszterekből stb. avanzsált elnökökkel, megyei vezetőkkel, káderekkel. A SZÖVOSZ Zala megyei káderese pl. cipész volt.) A falusi élet első vonalaiba kerülő emberek olyan tarkabarka összevisszasága volt ez, amelyben az egységes vonalvezetést többnyire csak határozatokkal lehetett érvényre juttatni. A kastélyokat és a régi uradalmi épületeket a legtöbb helyen széthordták, vagy utóbb tégláit, gerendáit a szövetkezetiek eladogatták. Potom pénzért, ahogyan a parkok fáit és az uradalmi felszerelésekből megmeredt roncsokat is. A régi élet lebontása együtt ment az új kiépülésével.

Olyan nagy múltú uradalmak, mint a Batthyány-Strattmann hercegség nagykanizsai, szepetneki stb. gazdaságai lehettek volna néhány év múltával a hozzáértő kezekben mintagazdaságok is. A Batthyány-családnak egy másik ága, a pinkafői, amelynek tagjai az 1664-ben Szentgotthárdnál elesett Pál gróftól származtak, szép birtokkal rendelkeztek – egyebek közt – Zalaszentgróton. A hatalmas kiterjedésű gyümölcsös könyvelését szintén én hoztam rendbe. Meglepődve tapasztaltam a gazdaságtalan gyümölcstermesztést. Igazán jól jövedelmező szövetkezettel Zala megyében nem vagy csak elvétve találkoztam.

Az étkezések rendszertelensége végül is döntő tényezővé vált távolabbi terveim mérlegelésében. Lesoványodtam, girhesen hajszoltam a munkát és ezzel a kiküldetésekkel járó pénzt is. Gyomrom aztán sztrájkolni kezdett. A vendéglőben, a korcsmákban meleg ételt még külön kérésre sem szolgáltak fel (kicsi falvakban), maradt tehát a rántotta, a kolbász stb. A szállásadók nem vállalták a kosztolást, legfeljebb egy-egy vacsorát adtak, de pénzt ezért nem fogadtak el, így le is szoktattam magam az ilyen kérésekről. Szombathelyen Bőviz Géza bácsi tanácsára megvizsgáltak, és a katonai kórházban gyomorsüllyedést, savhiányt állapítottak meg. (Géza bácsinak – horthysta katonatiszt lévén – ott voltak ismerősei.) A háromhetes kórházi ápolás közben ismét sorsot vetettem, és a továbbtanulási szándékkal mentem vissza dolgozni. Pénzemet élére rakosgattam, és tudatosan készültem a hosszabb ideig tartó időszak megalapozására.

A politikai kérdésekben nálam sokkal jobban járatos ellenőrök közt nem tudtam magam kellően úgy érvényre juttatni, mint szakmai területen. Mikor a budapesti VIT-ről beszámolót kértek tőlem, éreztem, hogy abban nem elég az újságolvasási szintre hagyatkozni, hanem alaposabb felkészülésre lett volna szükség. Akkoriban a Rajk-per volt napirenden, és megrökönyödve hallottuk a hivatalos értékeléseket. Nehezen ment a fejünkbe, hogy miként lehetett a párt legfelső vezetésében olyan tevékenységet folytatni, mint amilyent Rajk László bel- majd külügyminiszter folytatott. A Tájékoztató Iroda jugoszlávokat elítélő nyilatkozata és a Rajk-per összefüggései meghaladták politikai felkészültségemet. Alig több mint egy éve, 1848 centenáriumáról hazatérve azt énekeltük, hogy új sütésből ád a népnek tiszta lisztet Tito marsall. A 180 fokos fordulat hátteréről valóságos és igazi magyarázatot (akkor) nem kaptunk. A kivégzések jogosságát a Zala megyei SZÖVOSZ központban senki sem merte kétségbe vonni. És Szombathelyen sem, amikor a kollégiumba látogatva kisgyűléseken tárgyalták meg Rajk László és társai összeesküvését.

A Budapesti Pedagógiai Főiskolára szerettem volna beiratkozni, ám ott a létszám betelt, mikor jelentkeztem. Valaki a Közgazdaság-tudományi Egyetemet ajánlotta. A Szerb utcai épületben elfogadták a jelentkezésemet. Az írásbeli vizsgám jól sikerült és felvettek. Kollégiumi elhelyezést a Mária utcai diákszállóban nyertem.

A SZÖVOSZ-nál eltöltött egy esztendő jó iskola volt számomra. Az ország gazdasági nehézségeire és arra az iszonyatos erőfeszítésre hívta fel a figyelmemet, amely a magyar mezőgazdaság szocialista átszervezésének fokozottabb szándékával párosulva jelentkezett.

A Közgazdaság-tudományi Egyetemről átiratkoztam

A Közgáz – ahogyan a Közgazdaság-tudományi Egyetemet neveztük – diákszállójába két Takács Ferencet vettek fel. Erről úgy szereztem tudomást, hogy a kollégiumi folyosón kifüggesztett nevem láttán bementem a kijelölt szobába, de ott a négyágyas fekvőhely körül öten forgolódtunk. Mondja a nevét mindenki, és mi ketten – egy szint én Vas megyei fiúval – mondtuk ugyanazt. – Te vagy a fiatalabb – mondom a másiknak – keress helyet magadnak! Beleegyezett. Utána – mivel ikervári születésű volt – ő lett az I. Takács, én pedig – Döröskére utalva – D. Takács.

A Szerb utcai régi épület már akkor a Közgáznak kicsinynek bizonyult. Az I. éveseknek (és talán másoknak is) a mellette lévő jogi egyetem nagytermében tartották az előadásokat. A nagytábla, amely előtt pl. Huszár Géza professzor a matematika rejtelmeit magyarázta, és sokszor fel is rajzolta, félelmetesnek tűnt számomra. A kereskedelmi középiskola (utóbb közgazdasági technikumnak nevezték el) tananyaga előkészített ugyan felsőbb szintű tananyag befogadására, de az én ilyen irányú hajlandóságom (és képzettségem is) alacsonynak ígérkezett a matekhez. Időm legnagyobb részét kellett erre a tantárgyra fordítanom. Találkoztam ott Szombathelyről előbb érkezett diákokkal is (így pl. Mórocz Bélával (a volt kollégista, később a Statisztikai Szakközépiskola igazgatója lett), akik segítettek és biztattak, de ijedtségem egyre inkább félelemmé alakult. Dezső Jóska csoportjába kerültem (utóbb a BKV vezérigazgatója), aki szintén azzal segített, hogy matekből képzett tanulópárt adott mellém. A tanulópár-rendszer általános volt akkor, hiszen számos érettségi nélküli vagy szakérettségivel rendelkező hallgatót vettek fel. Hozzájuk képest már én is jobb alapokkal rendelkeztem, s bár az önmérlegelés különbözőségét másoknál igen eltérőnek tartottam, mégis belém nyilallt: le tudok-e vizsgázni matekből? A többi tantárgy közül – legalábbis úgy véltem – nem támadtak különösebb kételyeim.

A Közgáz politikai hangulatát akkoriban – éppúgy, mint máshol – az éberség fokozása jellemezte. Ennek voltak alapozói példái is. Az említett szobai ismerkedés stb. után pl. bejött hozzánk egy harmadéves hallgató. Kikérdezte, ki honnan érkezett. Mondtam neki, hogy a szombathelyi Horváth Boldizsár Keriből. Ezt hallván hirtelen másra terelte a szót. Rákérdezésemre mondta csak meg, hogy ő is onnan jött az egyetemre. Néhány nap múltán tudtam meg, hogy Marótit (a keresztnevére nem emlékszem) kizárták a pártból és az egyetemről. A volt földbirtotkos-csemetét ugyanis felismerte egy falujából jött első éves, és szólt róla a tanulmányi osztályon. Kiderült, hogy Marótit Szombathelyről is fegyelmivel zárták ki a Keriből. Mindezeket eltitkolva vettette fel magát mint munkásgyereket, és hamarosan a pártban és az egyetemen is a legaktívabbak közé tartozott. Az eset nagy port vert fel, hiszen (utóbb gondoltam arra) beleillett az éberségi koncepcióba. Az alapozó közgazdasági ismeretek és a napi politikai kérdések összevetésében mis sem láttunk semmi rosszat. A rendszeres újságolvasás igénye nélkül aligha felelhettünk volna meg a követelményeknek. Zalából először nehezen engedtek el, megpróbálkoztam a pesti áthelyeztetéssel is, ám ez nem sikerült, tehát az ösztöndíj és a kollégiumi elhelyezés miatt is a legjobb tanulók közé szerettem volna kerülni. Igen ám, de szüleim nyolc hold földje miatt besoroltak engem középparaszti származásúnak. Ezt véletlenül tudtam meg., mikor az egyik szemináriumi jelentésben – a tanulmányi osztályon álldogálva – a nevem után ezt olvastam: „szülei középparasztok és ez a szemlélet még érezhető a hozzászólásaiban.” Meghökkentett a jellemzés, hiszen az a szemináriumvezető egyetlen egyszer tartott beszélgető-ismertető órát velünk. Egyébként is summás, majd gyári munkás lettem, önálló ember, akit már nem a szülei helyzete alapján kellett volna elbírálni.

Pártmunkám a Közgázon a falujárás volt. Falusi ismeretkörömben éreztem magam biztosabbnak, ezért választottam. A Cegléd és Abony közti Sashalom-pusztára jártunk el kéthetenként. A poros-sáros, elhanyagolt házak közt ténfergő pusztai legények ifjúsági szervezetbe, vagyis (akkor) az Eposz-ba való tömörítését kaptam feladatul. Egyenként vettem rá őket, majd pedig összejőve a szövetkezeti irodában, sikerült megalakítani a helyi szervezetet. Négy-öt alkalom kellett hozzá, de a működés talán még nehezebb volt, mint a megalakítás. Nem tudtak magukkal mit kezdeni. A falujárás éneklései, a kollektív étkezések kinek-kinek a hazulról hozottakból vagy a megosztott kolkajából (a kerületből nemcsak egyetemisták, hanem mindenféle foglalkozásúak jártak javítgatni a rozoga tűzhelyeket, tapasztották a régi urasági épületek leomló falait stb.) való részesedés, és sok-sok más élmény örökké emlékezetes marad számomra.

Szüleim Döröskén akkor már csak ketten maradtak. (Bizonyára őhozzájuk is jártak falujárók.) Mariska húgom is kevésnek találta a döröskei paraszti jövendőt, ezért huszonegy éves korában Pestre ment munkát keresni. Udvarlói között akadtak ugyan más foglalkozásúak is (szép, szőke leány fejlődött belőle), ám a házasság is más, az udvarlás is más – mondta –, mikor Pesten albérleti szobájában beszélgettem vele. Előbb betanított munkásként, utóbb pénztárosként dolgozott. Megismerkedett későbbi sógorommal, Wurm Vilivel, akinek ismeretségi körében több helyen dolgoztak vezetői állásokban is. A deportálásból hazatért Vili a cipőfelsőrész-készítő szakmát tanulta ki. Rokonszenves, fekete hajú fiatalemberként ismertem meg. Jancsi öcsém otthagyta Szombathelyt, a gépipari technikumot, és visszament a mérleggyárba. (A Schember Magyar Mérleggyárat utóbb METRIPOND-nak nevezték el.) Apám 72 évesen művelgette beszolgáltatásokkal megterhelt földjét. A változó élet nekünk változott életformát, nekik gyötrelmes öregséget jelentett. Az említett középparaszti gondolkodásról írottak – a szemináriumvezető feljegyzésében – lehetséges, hogy szüleim fölötti sajnálkozásom miatt kerültek a tanulmányi osztályra. Hogy mégsem lettem közgazdász, azt ismét egy véletlennek köszönhetem. A nagyelőadóból kijőve ácsorogtam egyszer a könyvesbolt előtt, amikor egyik társam mondja, hogy megy a minisztériumba, és átkéri magát a bölcsészkarra. – Hát csak úgy lehet? – kaptam fel rá a fejemet. Az illetőt áthelyezték, mire a gondolat engem sem hagyott nyugodni. Elmentem a minisztériumba én is. A folyosón látom egyhelyütt a táblán: dr. Kardos László. Hiszen Kardos Lacit ismerem! – gondoltam. A NÉKOSZ főtitkáraként sokszor járt Szombathelyen is a kollégiumban, s mivel az Őrségben született, többszörösen is. Benyitottam hozzá, mondom neki, mi járatban vagyok. Kituszkolt, mondván: „Elment az eszed! Hiszen a NÉKOSZ feloszlatásával én elveszett embernek számítok! A velem való kapcsolatok inkább károdra lehetnek!” Aztán kezet fogva odasúgta: „Talán Mérei Ferencnél vagy a Pedagógiai Főiskolán Faragó László főigazgatónál próbálkozhatsz. De a nevemet ne említsd! No, szerbusz!”

A Budapesti Pedagógiai Főiskola a Czukor utcában működött. (Megszüntetése után, 1954 körül, az ELTE egyik gyakorló iskolája került oda.) Faragó főigazgatót nem találtam, és a tanulmányi osztályról Heckenast Gusztáv történészhez küldtek. Annak a tanszéknek Karácsony Béla professzor volt a vezetője, de ő nem volt ott éppen akkor. Heckenast hasonlóképpen távol volt, így Csonka Rózsa hallgatott meg. (Utóbb a Politikai Főiskola tanára). „December elején jár az idő, a vizsgaidőszakig a felkészülés szinte lehetetlen” – mondta Csonka Rózsa, másodéves hallgató. Másik szaknak a magyar nyelvet és irodalmat jelöltem meg. Beszámol rólam a tanszéken, bocsátott el javasolva, hogy beszéljek Horváth Károly professzorral is a Magyar Tanszék vezetőjével.

Felvettek! Vagy vizsgázok a többiekkel együtt, vagy kapok vizsgahalasztást. Ebből a két tárgyból éreztem magam mind a polgáriban, mind a Keriben igazán a legjobbak közt.

Nekifeküdtem a tanulásnak. A kiadott kötelező olvasmányok körét leszűkítették, köztük volt Engels Család, állam és magántulajdon című műve is. A jegyzetek sok anyagból hiányoztak, ezért Sas Jutka tanulókör-vezető jegyzeteit kaptam kölcsön, és ő lett a tanulópárom is. (H. Sas Judit szociológus)

A Közgázon jártam az órákra, de a Pedagógiai Főiskolán vizsgáztam az első félévből. A főtantárgyakból négyesre. (Akkor is az ötöstől ment lefelé a sorrend.) Az úttörővezetői harmadik szakon kottaénekléssel összefüggő gyakorlatok is szerepeltek. Gutscher Zsuzsa gyúrta belém ezeket. (Siófokon tanár.) Segített, aki csak tudott a Nagy László Kollégiumban is, ahová a Mária utcából átkértem magam.

A Nagy László Kollégium a Gellért-hegyen, egy igen takaros, emeletes villában működött. Mellette nem messze, a Kemény Gábor Kollégium. (Utóbb mindkét épületben diplomaták kaptak helyet.) A Gigantban helyeztek el, amely a legnagyobb hálóterem volt az épületben. Az első éves történelem–magyar szakos hallgatói közül ott lakott Orbán Sanyi (utóbb a történettudomány doktora és jeles agrártörténész, a Történettudományi Társulat osztályvezetője), Pataki Gyuszi (a Toldy Gimnázium igazgatója lett), Tuka Jóska (a Művelődési Minisztérium főosztályvezető-helyettese, majd más beosztásban vezető), Fazekas Pali (rendőr ezredes), Rule Nándi (katona, törzstiszt a Zrínyi Akadémián), Szücs Lajcsi (pártmunkás a váci járásban), Jelenics Jóska (katona, törzstiszt a Kossuth Akadémián), Bányai Tibor (katonatiszt csapatnál) és mások is, akik közé Kis-Szulikkal együtt bekerültem. Utóbbit Szakály Károlynak hívták, tatabányai bányász család fia, akinek megtetszett az én módszerem, és a Közgázról velem tartott. A Gigantban ő lett a Kis-Szulik, én pedig a Nagy-Szulik. Hogy miért éppen a Szulik becenevet kaptuk, úgy emlékszem, hogy arra az egyik orosz népdal, a Szulikó adott okot. Karcsival (utóbb gimnáziumi tanár) igen jól elénekeltük az egyik szobaesten. Hogy ő a Kis- én pedig a Nagy-Szulik lettem, annak csupán az adott ötletet, hogy Szakály Karcsi jóval alacsonyabb volt nálam. A Gigant hírhedté vált szoba-összejövetelein – afféle rögtönzött zenekarként – mindenféle dörömbölés is elő-elő fordult, amit ugyan a vezetőség és az igazgató (Hegedűs Gyuszi orosz szakos, utóbb a Művelődési Minisztériumban személyzeti vezető, majd ösztöndíjas-felelős a moszkvai magyar nagykövetségen stb.) ellenzett, a tagság azonban élvezte, ha rákezdtünk. Zengett a Gellért-hegy Hegyalja út felé vezető ablakaiból a dáridó hangja a szabadfoglalkozások ideje alatt.

A Gigant azonban a Szabad Nép-félórákon is kitett magáért. A politizálást szakunk jellege is megkívánta, de szívesen is csináltuk. A főiskola párttitkára is hallott rólunk, beosztottak bennünket különféle pártmunkákra is. Engem propagandistának Dénes elvtársnő mellé (II. éves hallgató volt, tanár lett).

Hogy pontosan mikor történt, arra nem emlékszem, de kb. 1950 elején leváltották Faragó Lászlót a főigazgatóin tisztségből. Részesnek tartották az ún. pedagógiai csoport munkájában, melyért elsősorban Mérei Ferencet marasztalták el. Az új főigazgató É. Kiss Sándor debreceni tanár lett.

A pedológiáról mi addig nem hallottunk. Az akkori közlések szerint Mérei és Faragó lebecsülték a munkásgyerekek képességeit, és az öröklődő tulajdonságok túlbecsülésével képtelennek tartották őket hátrányos helyzetükből adódó helyzetük megváltoztatására. Köztünk sok munkás származású fiatal tanult, és túlnyomó többségüknél egyáltalán nem tapasztaltam a hátrányos helyzetet, így a pedológiát hitetlenkedve, de a közlést tudomásul véve hamarosan el is felejtettem. Neveléstörténeti előadásaink nem mentek olyan mélyre a tananyagban, hogy annak igazi jelentőségét, vagyis analógiáját megérthettük volna. Ha ugyanis a munkásgyerek képtelen behozni hátrányait, akkor a munkás képtelen osztályba tömörülve is a társadalom és az ország vezetésére. Miután pedig Magyarországon a népi demokráciából proletárdiktatúra lett, a pedológiát reakciós elméletnek vették, tehát többnek, mint egy irányzatot a neveléstudományban.

Mérei Ferencnek a korábbi évfolyamokkal voltak személyes kapcsolatai. Faragó László viszont nekünk adott át széles körű műveltségéből sokat, így a legigényesebbek titkon sajnálták. Velük értettem egyet jó magam is. Mint párttagnak azonban kötelességem volt a pedológia elítéléséről beszélnem. (Később rehabilitálták Méreit, Faragót és másokat, mivel a pedológiának a reakciós jellegét nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani.) Faragó Lászlót a pártból is kizárták, és tagkönyvéért engem küldtek el a lakására. A feleségét találtam csak otthon, aki szerint a tagkönyvet elvették tőle a pártbizottságon. (A tanár párttagok közül bizonyára nem vállalták a tagkönyv visszakérését, ezért küldtek érte egy hallgatót. Hogy éppen engem, ez koromból is következhetett, hiszen sok tanár fiatalabb volt nálam.)

A DISZ, a Dolgozó Ifjúsági Szövetség megalakulásakor (1950 nyarán) a Pedagógiai Főiskolán mindenki DISZ-tag lett. Jelenics Jóskát a Központi Intéző Bizottságba is beválasztották. A tanulók közül kiválasztott éltanulók mind munkásgyerekek közül kerültek ki, ami csak részben tartalmazta az igazságot. A hallgatók összetételében ők voltak nagyobb számarányban és a magam formájú parasztivadékok. (Azt, hogy önálló keresetű munkás lettem, ott sem mérlegelték, csupán a szüleim helyzetéből ítélték meg kategóriámat.) Számos feleség is tanult köztünk, akik korábban elsősorban a deportálások miatt nem szerezhettek felsőfokú végzettséget, és így pótolták. (Orbán László felesége pl. igen jó tanuló és művelt asszony létére sem került az éltanulók közé.) A munkásszármazású gyerekek közül akadt viszont elég sok pátyolgatásra szoruló is. A tananyagot többek között ezért is rostálgatták. Különösen Kelemen tanár úr hanglejtéspéldáitól zengett a folyosó: „Ezt a beteg tinót haza kéne hajtani!” Hogy ennek és másnak a hangsúlyai a mondatszerkesztésben és a kiejtésben milyen fontosak, azt kevesen ismerték fel, így Kelemen tanár út helyett más vette át az órákat. A DISZ pártolta az ilyen akciókat. A szervezetnek viszont döntő szerep jutott az ösztöndíjak megállapításában, ezért – legalábbis látszólag – igen aktív mozgalmi élet alakult ki. Ennek tünetei közé tartozott a zakatolás is. Bárhol megállás vagy szünet következett, zakatoltunk. A szöveg is tetszett: „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak…” Ez utóbbi azért tetszett elsősorban, mert a választás lehetőségét adott kinek-kinek a valóban tetsző táncospár kiválasztására. A befejező strófa sem volt tőlünk idegen gondolat. „Egy a jelszó: tartós béke, állj közénk, és harcolj érte…” A háborús fenyegetettséget elhittük, énekeltük a különféle békedalokat, köztük azt is, hogy „Sztálin a béke…” Az április negyedikei, a május elsejei és a DISZ alakuló gyűlésére való felvonulások azért is büszkeséggel töltöttek el bennünket, mert úgy éreztük, részesei lehetünk az ország átalakítói erős táborának, annak a nagyobb közösségnek, amelyet Béketábornak neveztek el. (utóbb barakként is becéztük.)

Az ország feszített ütemű építkezéseit is a magunk jövője zálogaként értelmeztük, és szerény ösztöndíjainkból is jegyeztünk tervkölcsönt és békekölcsönt.

Ebben az évben – az év végi jeles bizonyítvánnyal – engem javasoltak a Munkásmozgalmi Intézethez az ún. vándorkiállítások egyik vezetőjének. Az időpontot úgy választottam meg, hogy szüleimnek előtte segíthessek az aratásban.

Döröskén az aratás akkor kínszenvedés volt. Nemcsak nekem, a már sokat javult, de még nem teljesen munkaképes kezem miatt, hanem 73 éves apám erejének csökkenése miatt. Nála 17 évvel fiatalabb anyám még jó erőben szedte a markot. Nekem kaszálnom és kötöznöm kellett. Sovány ebédeken, vékony leveseken dolgoztunk. A kenyér is fogytán, hiszen az egész évre megállapított fejkvótából nyárra alig futotta. A beszolgáltatási kötelezettségnek apám igyekezett eleget tenni, egyre buzdítottam én is. Bora addigra elfogyott, anyám házilag főzött sörét iszogattuk a dűlő végén. A téesz Döröskén tengődött, hiába ajánlottam apámnak a belépést. Hallani sem akart róla. – Akkor kenyerünk se lesz, fiam! – mondta majdnem sírva. Keze, amellyel a kanalat a szájához emelte remegett, kicsordult a fele leves belőle, mire a szájába került. Aztán támadt egy igen kellemetlen afférja: lefoglalták fél öl fáját adótartozás miatt. Mikor a végrehajtó nála megjelent, fejszét rántott: – Aki ehhez a fához hozzányúl, annak levágom a fejét! A döröskei tanácstitkár először Varga Vali, a hollósi volt gazdám unokatestvérének egyik leánya lett, akinek anyját orosz hadifogságból hozta Magyarországra Varga Gyula bácsi. Radikális fehérnép lett belőle, de apám fejszéjének láttán rögtön elmentek az udvarunkból. Jött aztán az idézés Körmendről, a bíróságtól. A kitűzött nap előtt bementem és szerencsémre a városi főügyész egyik szombathelyi kollégista társam volt. Meglepődött, hogy a „fejszés reakciós” az én apám. Elmondtam neki helyzetét és ami történt. Berkovits Gyuszi megnyugtatott. Hogy elsimítja az ügyet, az öreg ne is menjen be a tárgyalásra. Utána mondtam az apámnak (Apjának szólítottam), hogy azért többet a fejszét ilyesmiért elő ne vegye. A faluban ugyanis sutyorogták, hogy lám-lám, az öreg Takács Ferkó fiai kommunisták, az apjuk pedig fejszét fogott a törvény ellen. Mikor a bírósági végzés az ügyet lezártnak tekintette, akkor: lám-lám, a kommunista fia elsimította az ügyet neki! Ebben az elsimításban volt is igazság, de a lényeg az volt, hogy apám eleget tett a beszolgáltatásoknak.

A vándorkiállítást Siófokon nyitották meg, a vasút menti egyik házban. Szállást a Rákosi Mátyás Művek üdülőjében (Csepel Művek később) kaptam, méghozzá egy helyes kis szobában. Ez volt életemben az első olyan szoba (kivéve a zalai egy-két napos magánszállásokat), amelyben július végétől augusztus 20-ig teljesen egyedül laktam. Kosztomat szintén ők biztosították. A kiegészítő étkezésnek számító gyümölcsöt is az intézet elszámolta. Üdülésnek számított a három hét.

A vándorkiállítás a munkásmozgalom történetének főbb eseményeit tartalmazta képekben. Frankel Leótól Rákosi Mátyás perén át egészen 1950-ig. Az egyénileg látogatóknak nem, de a csoportosan érkezőknek magyarázatot kellett elmondanom az egyes képekről és időszakokról. Utóbbiakat az üdülőkben szerveznem is kellett. Ennek módjára hamarosan rájöttem: az üdülők kultúrfelelőseit kértem meg egy-egy üdülőcsoport elhozatalára. A SZOT különféle üdülői mellett biztos bázist jelentett a széplaki ifjúsági tábor. Minden kora délelőtt és késő délután akadt egy-egy csoportom, amelyeket beírtam füzetembe, és árusítottam nekik a különféle brosúrákat. Jól ment az üzlet és a bolt is. Egyszer Réti László elvtárs, az intézet igazgatója is beállított (észrevétlenül akart, de észrevettem vöröses fejét) egy csoportban, és végighallgatta magyarázatomat. Kivágtam a rezet a szokottnál is jobban. A fejből betanultak közé beiktattam olyan részleteket is, amelyek színesítették a történetet. A Rákosi-pereknél tovább időztem, mint máskor. Réti elvtárs utána megdicsért. Elégedett volt a vendégkönyvvel, a brosúraeladással is. Jól eső érzéssel csónakázgattam a szüneti időkben. (A csónakbérleti díjat is el akartam számoltatni a végén, de Vágvölgyi Tibor elvtárs, akkori igazgatóhelyettes nevetett rajta, és kihúzta.)

Nőügyekkel G. óta nem foglalkoztam. Az üdülőben azonban felkeresett két hallgatónő társam. Az egyik is, a másik is kivetette rám a hálóját. (Neveket nem írhatok.) Mikor aztán az egyik után eredtem, kiderült, hogy vőlegénye már újra írt neki Lengyelországból, ahol ösztöndíjas volt, és engem dobni óhajtott. Szerencsére idejében rájöttem a női huncutságnak erre a formájára (előtte sem volt előttem ismeretlen), miszerint miért ne lehetne két vagy akár több vasat is egyszerre tűzben tartani? Nem voltam hajlandó izzani. A másik eközben visszautazott Pestre. (Másoktól tudtam meg, hogy milyen szándékai voltak velem.)

Az 1950–51-es tanév már rövidítetten kezdődött. Darvas József oktatásügyi miniszter ugyanis a Pedagógiai Főiskola képzési idejét négy évről háromra csökkentette. Ebből is az utolsó év, a gyakorló év és az államvizsgára való felkészülés éve. A tananyagot megint rostálni kellett. Harmincadik évem közeledtével örültem a csökkentésnek. A feszített tempó számomra azzal is feszítődött, hogy a II. évfolyam hallgatói pártszervezetében titkárrá választottak. Penz Etelka (Czirákiné függetlenített PB-titkár) azonnal érvelt, hogy a tagság engem akart egyöntetűen. (Felmerült az is bennem, hogy korengedélyes katonaidőmet nem kifogásolják-e a felsőbb pártszervek, de ő megnyugtatott.) Azonkívül nekem kellett vezetnem a gyakorlóiskola tanárai számára indított alapfokú szemináriumot. Furcsa dolog volt az, hogy egy II. éves hallgató okítsa a tanárokat marxizmus-leninizmusra, de hiába tiltakoztam. (Egy főiskolai tanár igen sok energiámba került, hiszen nem éghettem le azok előtt, akikhez ugyanakkor hospitálni jártunk. Mint párttitkárnak részt kellett vennem a kerület által a titkárok számára előírt szemináriumokon. Mindezek mellett a társadalmi munkák mellett vállalnom kellett tanulókörök vezetését, amiért viszont alkalmanként 10 forint járt. Marxizmusból és irodalomból vállaltunk ilyeneket, havonta kettőt-kettőt, ami 40 forintot hozott a konyhámra. Kaptam még csekély rokkantdíjat is. Ruházkodásra nem kellett pénz, hiszen a SZÖVOSZ-nál keresett pénzemből vettem 20 darab inget stb., stb. alsóruhát, felsőruhát, télikabátot, cipőt és amit kellett. (Társaim sokszor mentek randira az én szép ingeimben és a hozzá ízlésesen kiválasztott nyakkendőben.) Mindezek mellett természetesen tanulnom is kellett, készülni a szakvizsgákra. (Visszagondolva csodálkozom, hogyan bírtam mindezt, és még időm is akadt – méghozzá az udvarlásra.)

A népi kollégiumok megszüntetésének hatására leköltöztünk a volt Nagy László Kollégiumból a Podmaniczky utcai diákszállóba. (Utóbb Rudas László utca.) Egy másikcsoport pedig a Munkácsy Mihály utcában kapott helyet. Étkezni továbbra is a volt belvárosi kávéházba jártunk. És ott tűnt fel nekem először Hermán Rózsa, holott a Nagy Lászlóban lakott ő is. Ott azonban szót is alig váltottunk. Nem volt feltűnő jelenség, hanem egyszerűen öltözködő és kissé szomorkás, legalábbis eleinte nekem úgy tűnt. Akkor, a belvárosi kávéház diákétkezőjében viszont egy kipirult arcú, nevető szemű, vidám leányként toppant elém. Karcsú derekán feszült a szoknya, középmagas testén érvényesültek a domborulatok – habár mindig ruha alá rejtette őket. Kerek arcán a nagy szemek acélkéksége kissé elütött barna hajától. Lábai aprócskák, de lábszárai arányosak, vonzóak voltak. Egész egyéniségét derű és optimizmus jellemezte. A horányi üdülőtáborról beszélgetett Zsurkai Jolival. (Tanár Hajdúszoboszlón.) Joli alacsony, fekete-fürtös haját vállra omlóan viselő, komoly arcú, de jókedvűen nevetgélő leány volt. Szabolcs megyei tájszólása még kedvesebbé tette őt a vele beszélgető előtt. Rózsa kacarászva dicsekedett a táborban végzett gazdaaszonyi tevékenységével, ahol érkezésekor először is jóllakatták. Elmondta, hogy Orosz Marival együtt mennyit megettek. Az élelmiszerek beszerzését és a kiszolgálások különféle apróságait érdekfeszítően tudta előadni. Kellemes hangjával és folyamatos előadásával könnyen szóval tartotta kis társaságunkat, mármint a kissé szótlan Jolit és a társaságban ugyancsak hallgatagabb jómagamat. Az az ismerete mondás, hogy meglátni és megszeretni pillanat műve volt, így nem volna igaz de kétségtelen, hogy utána kerestem Rózsa társaságát. A biológia–kémia szakos Hermán Rózsával és Zsurkai Jolival való császkálásainkat mások is észrevették, de úgymond (utólag) nem tudták, hogy melyiküknek csapom a szelet. Én azonban tudtam, és verset is írtam Rózsának. A vers egyetlen sorára sem emlékszem ugyan, bizonyosan afféle sóvárgó-szenvelgő diákvers lehetett, amilyent minden valamirevaló diák megfirkant, ha nekiáll. Moziba hívtam őt, ahol a Hódok című filmet vetítették. (A mai Ady moziban.) A karfán keresztül összesimuló testünk melege, karjaink összeérése azóta is mindig legszebb emlékei közé tartozik. A Podmaniczky utcai diákszálló lépcsőházában szorítottam először magamhoz. A május elsejei felvonulást követően a Városligetben mondtam ki lelkem-testem óhaját: legyen a feleségem. Előtte a kínai kiállításon, a Szépművészeti Múzeumban kaptam hozzá bátorító karonfogást. Magamhoz vontam a repülőjáték melletti kis bódénál, habár csak egy pillanatra, hiszen a mások szeme láttára való ölelkezést szégyenlette volna. Éreztük, hogy egy életre szólóan összetartozunk.

Tanáraink közül Wittmann Tibor (utóbb Szegeden professzor, Dél-Amerikáról és Bethlen Istvánról szóló könyvek írója, akit élete teljében ragadott el a halál) állott hozzám legközelebb. Tudós koponya volt és lelkes előadó. A Tanácsköztársaságról szóló előadása az egész B szakot (magyar–történelem szak) úgy felcsigázta, hogy megtapsoltuk, holott tiltották az előadások utáni tapsolást. (Utólag: tapsoltunk eleget máshol.) A történelemben rejlő analógiák nála erőltetés nélkül tűntek elénk. A gyarmati és félgyarmati rendszerek teljes felbomlása akkor szinte hihetetlenül hangzott, de Wittmann el tudta velünk hitetni. A tornateremben (ott szoktunk gyűlésezni) egyszer afrikai delegációt hívtak meg. Zsongott-bongott a terem, de a fekete fiúk megérkezésekor feszültté vált a figyelem. Közülük egy elmondta, hogy milyen üldöztetések közepette folyik náluk a harc. Mikor ő leült, én felugrottam, a kezemet feltartva szót kértem. A hirtelenségre minden szem felém tekintett. Én pedig ilyesfélét kiáltottam a terem közepe felől az emelvényre: – Mi veletek érzünk! Elítéljük a fajok és a bőr színe szerinti megkülönböztetést! Mondjátok el otthon, hogy mi, magyar diákok segítünk nektek, ha arra kerül a sor! (Hogy utóbbi alatt mit értettem, nem tudom.) És amilyen hirtelen felálltam, úgy le is ültem. A tapsvihar pedig felzúgott. Akkora tapsot soha addig nem kaptam. A spontán érzésnyilvánítás igazsága váltotta ki. Többen megdicsértek a gyűlés után, köztük Fövényné.

Fövény Lászlóné irodalomtanárt szintén nagyon tiszteltem. Ő segített nekem legtöbbször a magyar szakon. Könyvtárosként is dolgozgattam a tanszéken, amelyet Károly vezetett. Horváth professzor űr jóindulatát is éreztem, de az ő tartózkodóbb magatartásában kevésbé vettem észre a magasabb igényű segítséget: a szélesebb horizontú irodalmi orientációt, ami tanári magatartását jellemezte. Rácz Endre nyelvésztanártól igen sokat tanultam, ugyanezt mondhatom el Fábián Pálról. (Utóbb is mindketten neves professzorok az ELTE-n, illetve az MTA-n.) Gordon Etel és Majzik Lászlóné is kedvelt tanáraim közé tartoztak. (Előbbi több módszertani, utóbbi pedagógiai könyveket írt, és tanítottak többek között Továbbképző Intézetben a Horváth Mihály téren.) Elsősorban nekik köszönhetem, hogy a B szak legjobb tanulói közé küzdöttem fel magam. Wittmann Tibor afféle „diákfaló” vizsgáztató hírében állott. Történelemből – magyar és világtörténelemből kellett vizsgázni – az évfolyamtársaim közül többeket „hazavágott”, volt est, hogy másodszorra is. Félelmetes híre kerekedett Wittmann vizsgáztatásainak. A legjobbak közül sem kapta meg – az előttem vizsgázók közül – senki sem mindkettőből a jelest. A megadott vizsgadélutánon izgatottan álltam a tanszék kissé sötét előszobájában. Kiugrott a másik szobából Wittmann, mondja, neki most el kell mennie, de jöjjek vissza három óra múlva. Elkeseredve mentem a pártiroda melletti kis szobába, amelynek kulcsa nálam volt. (Ott szoktuk a kisebb értekezleteket tartani.) Végigvágtam magam a hosszú asztalon és elaludtam. (Talán hortyogtam is, azt mondják, szoktam néha hanyatt fekve.)

Egy idő múlva, amikor felébredtem, riadtan futottam Wittmann tanár úrhoz. Szerencsére a francia forradalom periódusainak jellemzését húztam tételnek. Fújtam, mint a vízfolyás, nem is engedte végigmondani. A villámkérdésekre is jől tudtam felelni. A magyar történelemből Rákóczit húztam ki. Wittmann szerint remekeltem, amit tőle eddig nem hallottam diákról. A Nagy Péter és Rákóczi közti kapcsolatról is elmondtam a lényeget. – Nem tudok magának jelesnél rosszabb jegyet adni – írta bele Wittmann professzor úr az indexembe.– Sajnálom, de meg kell adnom! – tette hozzá a maga szenvtelen mosolyával, amely mögött mély emberi rokonszenvet éreztem.

Társaim úgy ünnepeltek, mint valami csodát. Utólag is elemezve: azt hiszem, joggal kaptam a jeleseket. A vizsgaidőből legtöbbet fordítottam erre a tárgyra.

Nem volt viszont akkora sikerem abban, amiben arra jobban számítottam, a magyar irodalom vizsgáján. A tételt Fövény tanárnő maga adta: József Attila és Radnóti Miklós. Előtte a nyelvtani vizsgám jó rendű le Fábián tanár úr, aki a gyakorló tanításaimon is megjelent, négyesre értékelte tudásomat. A tanítási gyakorlaton – pechemre – az értelmező jelző megtanítását osztották ki rám, amiről az előadásokon néhány mondat hangzott el. Nem tudtam vele az egész órát kitölteni az ötödik osztályban. (Történelemből a tanítási gyakorlatok közül az Októberi Forradalom témán pl. az egész B szak hospitált, és igen megdicsértek.)

József Attiláról és Radnóti Miklósról a jegyzetekben lévőket tudtam, de Fövényné ennél többet várt tőlem. (Utólag tudtam meg, hogy csak az ő javaslatára kaptam meg a jelest.) A felkészülést – már nem a Podmaniczky, hanem a Munkácsy Mihály utcában – kevesebb energiával végeztem, mint a történelemnél. (Később kissé szégyenkezve faltam a két nagy művészről szóló irodalmat. Fövény Lászlóné pedig nem vont le rólam rossz következtetést. Egy évvel később – valószínűleg – az ő ajánlásár hívtak szemináriumvezetőnek a Pártfőiskolára, ahol Szecsődy László filozófus meglepődve hallotta tőlem a nemleges választ. (Szecsődyt nemsokára repülőszerencsétlenség áldozataként temették el a Farkasréti temetőben.)

A Budapesti Pedagógiai Főiskolát nemcsak az általános iskolai tanárok képzésére, hanem – ahogyan akkor a többi felsőfokú intézményt is – általános káderképzésre is felhasználták. Azokban az években – 1949–1952 között – az ún. polgári értelmiség lecserélésének koncepciója elsősorban az utánpótlástól függött. A marxista oktatás színvonalának emelése, a párt és az ifjúsági szövetség káderigényei szintén sürgetően jelentkeztek. Káderigénylések jelentkeztek az Államvédelmi Hatóságtól, a minisztériumoktól stb. A legjobb tanulók káderelosztását különleges figyelemmel végezték.

Nekem három lehetőség között kellett választanom, amelyből aztán a negyedik lett a munkahelyem. A marxista tanszéken, a pedagógiai tanszéken és az irodalom tanszéken látták annak lehetőségét, hogy tanársegédként a Pedagógiai Főiskolán maradjak. A legutóbbit választottam. Mi terveztünk, a pártközpontban azonban döntöttek. Behívtak és közölték, hogy a rádióba küldték el a káderanyagomat.